2003-ban, 59 évesen, otthagytam az AMR Interactive-ot, hogy felvállaljak egy tanári és oktatási anyag előkészítési pozíciót egy online felsőoktatási programban. Ekkorra már több mint 15 év tapasztalatom volt piaci, ill. közösségi felmérésekben az AMR-nél, azelőtt pedig több mint 20 évnyi tapasztalatot szereztem a közszférában, többnyire kutatói pozíciókban.
Sajnálatos módon, három örömteli év után a program, melyben dolgoztam nem hozta meg a kívánt, előre jelzett bevételeket. Míg az online képzés nem tartotta fenn magát, az én munkámat elismerték, és marketing és menedzsment adjunktus társprofesszornak neveztek ki a Charles Sturt Egyetemen, valamint rendszeresen elismerő megjegyzéseket kaptam a diákoktól, akik közép és felső vezetői szerepekben dolgoztak.
Ekkora már volt egy PhD-m (emberek egészségi állapot adatainak elemzéséből), egy kutatói egyetemi oklevelem (társadalom-pszichológiából), és több mint 40 év kutatási és tanítási tapasztalatom. 62 évesen nem voltam erő vagy kreativitás hiányában.
Több mint 30 jelentkezés leadása, valamint számos közvetítővel való találkozás után (akiket jól ismertem), akik aktívan dolgoztak azon, hogy interjút szervezzenek nekem, valójában csak hármat sikerült elérnem. Mind direktben a vezérigazgatókkal voltak: egy, aki közvetlenül hirdetett, a másik kettőt már ismertem. Philip Mitchell-Taverner adott nekem egy esélyt, és azóta is boldogan segítek be a Taverner Research-nek.
Mindazonáltal a tapasztalat, hogy nem kapok meg semmilyen pozíciót, amit közvetítőn keresztül hirdetnek, kiábrándító volt. Ez nem azért volt, legalábbis amennyire én meg tudom ítélni, mert a közvetítők nem hitték, hogy meg tudom csinálni a munkát. És nem is azért, mert olyan állásokra jelentkeztem, melyek egyértelműen nem illettek rám, vagy mert van valamilyen komoly akadály az ellen, hogy idősebb, tapasztaltabb, és talán formálisabban képzett kutatókat alkalmazzanak szenior kutatói állásokra.
Talán a legtöbb fiatal ügyvezető nem akar valaki olyat, aki magasabban képzett és tapasztaltabb, mint ők? Vagy olyat, aki már nem akar kétségbeesetten iszonyat sokat dolgozni, hogy kifizesse a jelzálogát és a gyerekek iskolai költségeit? Vagy tudományos képesítéseim aggodalmat keltettek a gyakorlati és üzleti tapasztalatok hiánya kapcsán (még ha van is olyan munkatapasztalatom, ami biztosítékként szolgálhatna)? Talán néhányan attól tartottak, hogy átvenném a hatalmat, és nem lennék hajlandó beilleszkedni a csapatba.
Ez a tapasztalat kételkedővé tett, hogy felismerik-e egyáltalán, hogy az idősebb, magasan képzett kutatók értékes közreműködők lehetnek, és találhatnak olyan módot, mellyel beilleszkedhetnek a fiatalabb és kevésbé tapasztaltak közé.
Iparágunk olybá tűnik, teljes időigényt támaszt. A kvalitatív kutatók úgy vélik, hogy képesek a projekteket időzíteni, de igencsak teljes időben kell dolgozniuk, amikor a projekt éppen halad. A kvantitatív munka szintén hullámzó, nagyon kemény órákat követelve meg a projekt bizonyos stádiumaiban.
Tehát: néhány kihívás minden döntéshozónak. Tényleg értékelik a tapasztalatot és a képességeket? Hajlandóak valaki olyannal dolgozni, aki akár még többet is tudhat náluk? És hogyan nyerhet értéket valakitől, aki talán nem hajlandó 50-nél is több órát dolgozni egy héten?
Az átlagpopuláció öregedése a mi szakmánkon belül is bekövetkezik. Talán ahogyan a vezetők öregszenek, nyitottabbá válnak az idősebb kutatók alkalmazására. Ha nem, akkor igazi lehetőséget szalasztnak el. Frusztráló az idősebb kutatónak, aki még nem áll készen arra, hogy visszavonuljon, de talán már nem akar teljes hévvel dolgozni, és veszteség annak a sok cégnek, akik nem kaphatják meg azokat a képességeket és tapasztalatot, amire szükségük lenne. (Dr. Don Porritt, szenior kutatási igazgató, Taverner Research)
