A hely már belépéskor kellemesnek tűnik, a vendégekről pedig attitűdszegmentáció, faktor- és klaszteranalízis nélkül is látszik, hogy többnyire környékbeli civilek, akik szeretik a hagyományos ízeket, ami nem feltétlenül mézzel töltött avokádót jelent ráksaláta ágyon. A yuppie-k és a kiskosztümös delnők némileg alulreprezentáltnak tűnnek ebben a külvárosias környezetben, de ezt a bizonytalan érzést érdemes lenne megtámogatni egy nagyobb mintán végzett kvantitatív kutatással. Buborékos ásványvizet rendelünk, aminek magyarázata részben a trivialitásban, részben a konformitásban gyökerezik. A dohányosok penetrációja éppen nem túl magas, de lehetséges, hogy csak ebben az időpontban nem jelennek meg mérhető számosságban - szerencsénkre.
Gyorsan átpörgetjük az étlapot, az én szempontrendszeremben első helyen áll, hogy jót egyek. A társak orientációja némileg diverzifikáltabb: az íz mellett előkelő helyen áll náluk az újdonság, a szépen hangzó név és a kevesebb kalória szempontja is. (Átellenben két középkorú úr sört rendel, őket nyilván más tényezők motiválják.) Felmerül a főétel előtti leves kérdése is, ebben a pincérnő segítségét várnánk, de ő - bár kedves - legkevésbé sem jelent potenciált ebből a szempontból. Töretlen optimistaként bízunk benne, hogy a hiányzó szempont ’bevihető’ a gondolkodásába, idővel majd edukálható.
Végül kikérünk ropogós kacsacombot hagymás tört burgonyával almás lilakáposztával, fokhagymás lapcsánkába bújtatott csirkemellet, balzsamecettel locsolt salátaágyon, juhtúrós csirkemellet baconszalonnába göngyölve, gombás rizzsel. Eszünk. Általánosnak tűnik az egyetértés abban, hogy igen jó a konyha. Ám abban már megoszlanak a vélemények, hogy melyikünk étele a legjobb. Az evés során használt szempontrendszerünk ekkor már meglehetősen beszűkül, elsősorban az ízekre koncentrálunk.
Általában az étteremlátogatók minden szegmensében erős a desszertek preferenciája, de körünkben e beállítódás most az átlagosnál jóval inkább jelen van. Irányultságunk - trendbe illeszkedően - lángoló csokis-diós palacsintában, túrógombócban és parféban manifesztálódik. Találgatunk: az étlapon fellelhető desszertek közül vajon melyik fér bele a „top two”-ba? A capuccino iránti igény nem jelenik meg pregnánsan mindannyiunknál, így csak én rendelek. Ugyan nem Illy kávéból van, de emiatt nem akarom stigmatizálni a helyet. Elégedettségünk egyre inkább álmossággal korrelál, ezért kérjük a számlát és diszkrecionális jövedelemhányadunk nem túl nagy részét felhasználva - összességében teljesen elégedetten - fizetünk, majd halk igéretet mormolunk magunkban, miszerint ide még visszatérünk. Az étteremből lassan távozóban - dacolva borúsabb piackutató énünkkel - égnek lelkünkben kis rőzse-dalok (a Wittmann fiúk után szabadon):
Milyen is a jó élet? Miből áll a szabadság? Hol van a határ test és lélek között? Mennyire tudunk élni?